Egyszer találkoztam egy fiatal sráccal. Kollégák voltunk. Éppen továbbképzésen voltam egy északon levő városban. Nem ismertem senkit és eléggé magányosnak éreztem magam. Ebédnél a fiatal kolléga odaült hozzám és nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Igazi társasági ember volt. Kedves, jóképű, barátságos. Nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Jót nevetett a praxisomból merített történeteimen. Ami jó kis teljesítmeny volt részemről, tekintettel a korlátozott norvég nyelvtudásomra. Ebéd után melettem ült a továbbképzés alatt. Az egész lénye egy nagyon kedves magyarországi barátomra emlékeztetett. Beszéltünk róla, hogy lesz nemsokára egy másik továbbképzés és mindketten ott leszünk. A továbbképzésre készülődve úgy éreztem hogy nem lesz olyan rossz, hiszen ismerek már valakit. Nem volt ott. A kolléganője azt mondta hogy betegszabin volt, mert fájt a háta.
Ma megint abban a városban voltam továbbképzésen. Mielőtt elkezdődött, odajött hozzám Ida, a kolléganője. Kérdezte tőlem, hogy tudom- e mi történt? Mondtam, hogy semmiről sem tudok. Elmondta hogy egy évvel ezelőtt pontosan akkor amikor a továbbképzésen voltunk, az a kedves, fiatal fiú lezuhant egy szikláról turázás közben és szörnyethalt.  Tisztára sokkot kaptam. Milyen igazságtalan tud lenni az élet! Egy energikus, kedves, fiatal, sportokat kedvelő ember ilyen értelmetlenül menjen el.
Bár csak egyszer találkoztam vele, barátként gondoltam és gondolok rá. Nyugodj békében, Magnus! :(